Julian Draxler: a kert

„A karrierem érdekében muszáj volt eljönnöm a Schalkétól”

– Julian Draxler őszinte szavai.

Muszáj lesz először elmondanom ezt a sztorit a nagymamámról és egy vébés figuráról, mert sok mindent megmagyaráz. Valószínűleg legalább 100 oldalba telne hogy bemutassam a szülővárosom és a családom, de ha elmondom ezt az egy történetet, mindennel teljesen képben lesztek.

Miután megnyertük a 2014-es Világbajnokságot Brazíliában, hazautaztam Németországba, hogy ünnepelhessek a családommal, és persze hogy meglátogathassam a nagymamámat. Tehát el is indultunk hozzá Gladbeckbe az édesanyámmal, és magunkkal vittünk egy kis Julian Draxler figurát is. Azt hiszem miután megnyertük a vébét, valamelyik játékgyártó cég a válogatott összes játékosáról készített ilyen kis műanyag babát.

Úgy gondoltuk a nagymamám viccesnek találja majd. Szóval besétáltunk a házba, és éreztem a megszokott illatot, ami semmit nem változott az elmúlt 20 évben. Megölelt, nagyon örült nekem. Amikor nem figyelt, leraktuk a figurát a konyhaasztalra, és azt mondtam:

„Nézd, nagyi, hát nem gyönyörű? Az én vagyok.”

A babára nézett, aztán pedig énrám. Aztán azt csinálta, amit minden nagymama amikor valami zavaros nekik. Aztán valami mosolyfélét láttam az arcán, és csak annyit mondott,

„Ó, nagyon szép, igen!”

De látszott a szemében, hogy gőze sincs miért csinálni bárki egy babát, ami olyan mint az unokája. Valójában fogalma sem volt milyen nagy dolog is a Világbajnokság. Mindig azt mondta nekem:

„Nem tudom felfogni miért kell átutazni a fél világot csak azért hogy focizzál! Miért nem maradsz itt és mész le a kertbe játszani, mint gyerekkorodban? Biztos van lent egy pár labda!”

Én csak annyit mondtam,

„Igen mama, de mi a Világbajnokságon játszottunk.”

Erre ő,

„Tudom, tudom, de hiányzol nekünk.”

Vicces volt. Neki csak annyi volt az egész, hogy elmentem kicsit labdázni Brazíliába, és most hazajöttem. Csak arra volt kíváncsi, hogy minden rendben volt-e, és eleget ettem-e.

Csináltunk egy képet is a nagymamámmal, anyukámmal és a kis Draxler babával a konyhaasztalon, amit aztán felraktam az Instagram oldalamra. Aznap este olvasgattam a hozzászólásokat, és az egyik valahogy így szólt:

„Hé, kéne venned egy új konyhát a nagyidnak. Gyerünk, ember!”

És igaza volt – az egész konyha az 1960-as évekből való. Szerintem már nem is lehet olyan sütőket kapni, ami neki van. De egyvalamit nem értenek az emberek, hogy ő 50 éve ugyanebben a házban él, és bármi legyen, nem hajlandó semmin változtatni. Az egész családom Gladbeckből vagy Gelsenkirchenből származik, így erős szálak fűznek mindkét településhez. Az itteni emberek sajátos módon csinálnak mindent. Legyen elég annyi, hogy a nagymamámat nem érdeklik az Instagram hozzászólásaitok! ;-)

Hosszú ideig a szén jelentett mindent Gelsenkirchenben. A dédnagypapám a szénbányában dolgozott. A nagypapám is a szénbányában dolgozott. Az apám is a széniparban helyezkedett el, de nem a föld alatt. A 90-es években azonban sorban zárták be a bányákat, ő volt az első a családból, aki új pályát választott. A British Petroleumnál vállalt munkát szerelőként, és képes volt reggelente 5-kor felkelni, hogy korán beérjen és így hamarabb végezzen, és el tudjon vinni engem fociedzésre.

Itt felnőve szinte elvárás hogy szeresd a Schalkét, és elvárás hogy egy bizonyos módon játszd a futballt – kemény szerelésekkel, nagyon fizikálisan. Ezért van is egy sztereotípia, amire máig emlékszem, hiszen rengetegszer hallottam gyerekként a különböző tornákon más csapatok edzőitől, és a szülőktől.

„A gelsenkircheni gyerekek? Igen, keményen dolgoznak, de nem valami okosak. Nincs túl sok nekik itt bent.”

És a fejükre mutattak.

Ez igazán feldühített, hiszen mindig is a kreatív tízeseket tekintettem példaképeimnek, mint például Raúl, Zidane, Rivaldo vagy Ronaldinho. Nekem az a szép foci, amit ők is játszottak. Ez az, ahogy én is játszani akartam. De sajnos az előítéleteket nehéz megtörni. Amikor gyerek voltam sok külföldi család költözött Németországba, hogy a szénbányákban dolgozhassanak. Ők könnyű célpontot jelentettek a szűk látókörűek számára.

Amiért viszont tényleg jó volt Gelsenkirchenben felnőni, hogy mindannyiunk szülei nagyjából ugyan annyit kerestek. Mindenki egyenlőnek érezte magát, még ha a világ bármely pontjáról is jöttek Németországba. Voltak barátaim akiknek a szülei Boszniából vagy Törökországból származtak, és még sok más országból, én pedig legszívesebben mindig náluk vacsoráztam volna. Senkinek nem volt meg mindene, de mindenkinek volt valamije. Az egyik gyereknek volt a legjobb focilabdája. A másiknak volt Playstation-je. A harmadiknak pedig volt egy játéka a PlayStation-höz. Mintha mindent egy közös kupacba gyűjtöttünk volna hogy megosszuk egymással.

Ha lementél a parkba focizni, a német, a lengyel, a török, a portugál, arab, és sok más nyelv keverékét lehetett hallani. Még az se számított, ha nem teljesen értitek egymást. Mert a 11 a 11 ellen, vagy esetenként 15 a 15 ellen mindig jobb mint a 3 a 3 ellen, nem igaz? Ez a futball nyelve. Mindig azt mondom, lehet hogy nincs Champs-Élysées vagy más puccos pláza a szülővárosomban, de nekem így gyönyörű. Multikulturális, szorgalmas, és szerintem ezért nevelt ki ez a város ennyi tehetséges futballistát az elmúlt 15 évben.

Még mindig nosztalgikus érzések töltenek el ha az otthonomra gondolok, de az én esetemben ez sokkal bonyolultabb. Az apámmal Schalke meccsekre járva nőttem fel, a családból pedig mindenki hatalmas, de tényleg hatalmas Schalke fan volt. Hatalmas. Gyerekkorom során csak egyetlen álmom volt: Schalke mezt viselve pályára lépni a családom előtt. Az édesapám ebben rengeteget támogatott, így beteljesülhetett az álmom. Egyeseknek talán ezt nehéz lehet megérteni, de amikor végre a Schalke ifi csapatában játszottam, olyan 11 vagy 12 éves koromban, már bizonyos értelemben profinak éreztem magam. Már akkor is nagy nyomás alatt voltunk játékosként. Ha mondjuk szombaton kikaptunk a Dortmundtól és én nem játszottam jól, egész vasárnap a szobámban ültem és azon gondolkoztam mit csináltam rosszul, és hogyan teljesíthetnék jobban legközelebb.

Nem tudom hogy van ez más országokban, de Németországban, vagy legalább is Gelsenkirchenben azt hiszem egy kicsit megszállottnak kell lenned, hogy elérhesd az álmaidat. Egyszerűen túl sok jó játékos van. A nagymamám volt az egyetlen, akit egyáltalán nem érdekelt a foci. Ha például Münchenbe utaztam mert indultunk egy ott rendezett tornán, csak annyit mondott:

„Julian, miért mennél olyan messzire? Miért nem mész le csak ide a kertbe játszani? Az nem elég jó szórakozás?”

És igazából az volt! De nem az volt az álmom, hogy a kertben játsszak. A Schalkéban akartam futballozni. Amikor 16 éves voltam, odajött hozzám az edzőm, és azt mondta:

„Két nap múlva a felnőtt csapattal fogsz edzeni. Megkapod a lehetőséget.”

Általában nem idegeskedek amikor futballról van szó, de ebben az esetben ez nem is igazán arról szólt. Az a két nap elképesztő feszültséggel telt el. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz majd amikor besétálok az öltözőbe, és meglátom Raúlt.

Mit fogok neki mondani?

Csak egy gyerek voltam. Ő pedig Raúl.

Számomra ez olyan volt, mintha az Istennel találkoznék. Ezért előző este megkérdeztem az apámtól,

„Oké, bemegyek, ő pedig meglát engem. Mit fogok mondani? ’Helló Raúl?’ Ez nem hangzik túl jól. Vagy inkább ’Üdv, Mr. Raúl?’”

Végül arra jutottunk, hogy mosolyogva kezet fogok fele, és csak annyit mondok,

„Szia, Julian vagyok. Örülök hogy megismerhetlek.”

Csak egyszerűen. Lazán.

Szóval másnap besétáltam az öltözőbe, és megláttam a sztárokat, akiknek a játékát nézve nőttem fel. Klaas-Jan Huntelaar, Jefferson Farfán és, persze, Raúl. Éppen a zoknijukat húzták fel, mint bármely más napon. Én pedig csak próbáltam a padlót nézni, elkerülve a szemkontaktust. Aztán egy termetes alak megindult felém. Tényleg nagy darab volt. Menő frizurával. Felnézek, és kit látok? Jermaine Jones az. Bólint, és felém nyújtja a kezét, hogy bemutatkozzon. Én meg csak annyit mondtam,

„Guten morgen, Herr Jones!” (Jó reggelt, Mr. Jones!)

Erre hangosan felnevetett.

„Nyugodtan hívjál csak Jermaine-nek.”

Hihetetlen nap volt. Nem is emlékszem mit mondtam, amikor végre kezet fogtam Raúllal, csak arra, hogy nagyon hideg volt a kezem, és próbáltam nem elájulni.

Egy évvel később már együtt játszottunk a Bundesligában, az álmomat éltem. De persze semmi sem volt olyan egyszerű, mint azt gyerekfejjel gondoltam. A játékstílusom nem igazán olyan volt, amit a legtöbb Schalke szurkoló elvár a játékosoktól. Az első két szezon nagyszerű volt. Aztán Raúl elment, Farfán megsérült, és többször is menedzsert váltott a klub. Úgy éreztem minden teher az én vállamon van, habár csak 19-20 éves voltam.

Nem voltam rá felkészülve, hogy ezt elviseljem. És valójában nem tartom egészségesnek hogy valaki ilyen fiatalon a gyerekkori klubjában játsszon, mert ha nem úgy mennek a dolgok, nem csak idegenek fognak fütyülni rád – a szomszédaid is. Az emberek, akik közt felnőttél. Az emberek, akikkel gyerekként együtt üldögéltél a teraszon. Fojtogató érzés.

Nem csak idegenek fütyülnek rád – a szomszédaid is. Az emberek, akikkel felnőttél

Az újságokban olyanokat írtak, hogy én úgy gondoltam túl jó vagyok a csapathoz képest a játékstílusom miatt, és hogy már a Real Madridba vagy a Barcelonába igazolásról álmodoztam. Ebből pedig egy szó sem volt igaz.

Soha nem fogom elfeledni a Paderborn elleni meccset, a 2015-ös szezon végén. Az volt az a pillanat amikor tudtam, mennem kell. Épp egy combizom sérülésből tértem vissza, nem játszottam valami jól – próbáltam újra felvenni a ritmust. Végül 1-0-ára nyertünk, ennek ellenére a saját szurkolóink fütyültek ki minket, miközben levonultunk a pályáról.

Szívszorító volt.

A Knappenschmeidéből jöttem fel, egy fillérbe sem kerültem a csapatnak. Ingyen jöttem. Abban a pillanatban azt mondtam magamban,

„Imádom ezt a klubot. Mindig is imádni fogom. De változásra van szükség az életemben.”

Hazamentem, és azt mondtam az apámnak,

„A nyáron el kell mennem.”

Ez volt az első alkalom az életemben, hogy egymagam hoztam döntést. Nem azt mondtam hogy

„Apa, mehetek? Mit gondolsz?”

Csak annyit mondtam,

„El kell mennem. Önmagam kell hogy legyek.”

Először kissé dühös volt. Ahogy az egész család is – nem akarták hogy elmenjek otthonról. Amikor elmondtam az anyámnak és a nagymamámnak, sírva fakadtam. De úgy gondolom egyszer mindenki életében eljön a pillanat, amikor ki kell lépni a komfortzónából, a fejlődés érdekében.

Nem a dicsőség miatt mentem el. Még csak nem is egy nagyobb csapathoz szerződtem. Amikor a Wolfsburgba igazoltam, az egyetlen szempont az új környezet volt.

Mindenki árulónak nevezett.

És tudjátok, amikor gyerekkoromban valaki a Schalkéból a Wolfsburgba igazolt, én is ugyanígy gondoltam. Nem hibáztatom a szurkolókat. Csak úgy gondolom nem mindig értik mi megy végbe egy-egy játékos életében, vagy a hatalmas nyomást, amit el kell viselnünk.

Még mindig tiszta szívemből szeretem a Schalkét, tiszta szívemből szeretem Gelsenkirchent. A Knappenschmiedeben tanultak nélkül, és a Raúltól és a klub sok más nagyszerű játékosától tanultak nélkül nem lehettem volna részese a 2014-es Világbajnokságnak.

Az életem legszürreálisabb napjai közé tartozik, amikor azon a nyáron behívtak a válogatottba, teljesen váratlan volt. Annyi minden szólt ellenem. Mindössze 20 éves voltam, épp felépültem egy sérülésből, és számos nagyszerű támadó volt már a keretben – Podolski, Reus, Götze, Schürrle, Müller. De úgy gondoltam van keresnivalóm, ha már Jogi Löwöt és stábját meggyőztem a játékommal. A három hét alatt, amíg lezajlottak a felkészülési mérkőzések, pattanásig feszültek az idegeim.

Aztán két nappal a 23 fős utazókeret kihirdetése előtt az egész csapat elutazott egy gyógyfürdőbe. Az edzőkkel és mindenki mással együtt olyan 50 német férfi ült a hatalmas szaunában, képzeljétek el. Csak ott ültünk, izzadtunk, mindenkinek jó kedve volt. Én pedig csak arra tudtam gondolni,

„Vajon megyek? Vajon megyek? Istenem, vajon megyek?”

Aztán Oliver Bierhoff odaült mellém, és azt kérdezte,

„Szóval, melyik számot szeretnéd?”

„Micsoda?”

– kérdeztem vissza.

„Melyik mezszámot szeretnéd?”

Az igazat megvallva nem tudtam hogy csak tesztel, vagy komolyan gondolja, úgyhogy azt mondtam,

„Az utolsót. Amelyik maradt.”

Oliver csak mosolygott, majd másnap Jogi Löw személyesen mondta el, hogy bekerültem. Az volt életem egyik legboldogabb pillanata.

Az emberek gyakran kérdezik milyen volt 7-1-re megverni Brazíliát, vagy milyen volt a magasba emelni a világbajnoki trófeát.

Hogy a másodikat megválaszoljam, leírhatatlan érzés, így meg sem próbálom körülírni. Minta egy filmben lettem volna.

És hogy az első kérdésre is válaszoljak: Nem igazán szeretek a 7-1-ről beszélni, mert szerintem tiszteletlenség a játékosokkal és a brazil nemzettel szemben. Egy futballmeccsen bármi megtörténhet.

De van egy emlékem arról az estéről, ami viszont valóban fontos nekem.

A meccs után hosszú út elé néztünk, vissza kellett utaznunk a bahiai táborunkba. A reptéren buszra szálltunk, nagyon sötét volt. Egyszer csak arra eszméltem, ahogy sorra hagytuk el a falukat az úton, hogy az út széléről kiabálnak az emberek. Nem tudtuk mire számítsunk. Nemrég vertük meg őket 7-1-re, és ahogy jöttünk le a pályáról azon az estén, felnőtt embereket láttunk zokogni.

Mindannyian kilestünk az ablakon, és azt láttuk, hogy ez a sok brazil az út szélén mind nekünk integet. Többen sírtak. De nekünk éljeneztek. Egy srácnak az egyik kezében egy brazil zászló volt, a másikban német.

Minden településen amit elhagytunk, egyre több és több ember állt az út szélén, és kiabáltak.

„Németország! Németország! Győzelem! Győzelem!”

Ez volt a legelképesztőbb dolog amit láttam egész életemben. Természetesen azt akarták, hogy legyőzzük Argentínát a döntőben. Nem akarták hogy a legnagyobb riválisuk nyerje a vébét Brazíliában. De azok az emberek, akik kijöttek a házukból és szeretetet mutattak felénk azokban a pillanatokban, amikor az egész ország romokban hevert. Erről szól számomra a futball. És hogy a nagymamám kérdésére válaszoljak, ezért utazol át a fél világon csak azért, hogy focizzál.

Forrás: https://www.theplayerstribune.com/en-us

https://bayern.blogstar.hu/./pages/bayern/contents/blog/54990/pics/lead_800x600.jpg
Interjúk, nyilatkozatok,NATIONALELF HÍREK
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?