Javi Martinez: a bandita

Arjen Robben, Joshua Kimmich és Jerome Boateng történetét már közöltük a theplayerstribune oldalról. Most a történelmi triplázás egyik legfontosabb emberéről, Javi Martinezről közöljük a sztorit.

Nem sokkal éjjel két óra után, egy nyugodt szeptemberi éjszakán 2012-ben, egy ittas személy átmászott az Atletic Club lezamai, Bilbaotól keletre fekvő edzésközpontjának kerítésén.

A létesítménybe bejutva az elsőszámú csapat öltözője felé vette az irányt, egy bizonyos szekrény kifosztásának céljából. De a botladozó behatolót egy hősies biztonsági őr megállította, és földre vitte. A két férfi még néhány másodpercig birkózott a földön a csillagos ég alatt, míg a klub alkalmazottja legnagyobb meglepetésére fel nem ismerte, hogy a betörő egy, a klubtól nemrég távozó játékos.

Javi Martínez volt az.

Igen, így igaz… én voltam.

De szinte az összes többi része ennek a vicces kis bűnügyi esetnek, ahogy a spanyol lapok akkoriban megírták, nem igaz. Így évekkel később visszagondolva nevetséges az egész.

Engedjétek meg hogy elmondjam mi történt valójában. Az egész történetet a legelejétől. Az én történetemet.

Egy hegyi kisvárosban, Ayeguiban nőttem fel, Navarrában, Spanyolország északi részén. Most már több lakosa van, de gyerekkoromban alig ezren laktak ott. Én is úgy kezdtem mint mindenki más: a barátaimmal fociztam a helyi sportközpontban, a városi templomtól nem messze.

És hát az anyám… elég komolyan vette az iskolát. Szóval volt egy kis trükköm, amivel sikerült őt rászedni. Azt akarta hogy folyton otthon üljek, és a házi feladatomat vagy valami házimunkát csináljak, ezért csak azt mondtam neki,

„Anya, ma csinálnom kell valamit az iskolában. Igen, igen, nagyon fontos dolgom van az iskolában!”

Aztán persze órákon keresztül fociztam a barátaimmal.

Öt éves koromban az apám elvitt engem a CD Berceohoz, egy logroñoi csapathoz. Autóval nagyjából fél órára délnyugatra volt. A bátyám Álvaro, aki kilenc évvel idősebb nálam, náluk futballozott, és az apám elégedett volt a fejlődésével. Úgy döntött nekem is ki kellene próbálnom. Azelőtt csak a barátokkal fociztam. De ott voltam öt évesen, és már egy csapatban játszottam.

Emlékszem, akkoriban az egyetlen dolog amit csináltam az volt, hogy futottam amint megkaptam a labdát. Nem cifráztam, nem taktikáztam. Elég hosszú lábaim voltak – hosszú és vékony. Az apám csak annyit mondott, „mintha két bot állna ki a hátsódból”.

10 évesen próbameccsen voltam az Osasunánál, Pamplonában. Navarra fővárosában, annak a közösségnek a szívében, ahol addig nevelkedtem. Szerencsére beválasztottak a csapatba, és hét éven keresztül játszottam ott. Igazán nagy megtiszteltetés volt, hiszen az Osasuna akadémiája az egyik legjobb Spanyolországban. Rengeteg klasszis kezdte innen a pályafutását, többek közt Raúl García, César Azpilicueta, Nacho Monreal és Mikel Merino is.

Amikor 17 lettem, az Athletic érdeklődött irántam. A Bilbaoba igazolás fontos lépés volt számomra. Az elsőszámú csapatba akartak, pedig csak 17 éves voltam. Annyira kellettem nekik, hogy hajlandóak voltak 6 millió eurót fizetni a szerződésem felbontásáért. Ez az összeg manapság nem tűnik soknak, de figyelembe véve hogy egy 17 éves srácról van szó, aki még csak nem is játszott az első osztályban, igencsak merész lépés.

A családom nagy Athletic szurkoló volt. Álvaro tizenéves korában 4 évet játszott náluk, a szüleim pedig minden hétvégén elutaztak, hogy láthassák őt játszani. Emlékszem, olyan akartam lenni, mint ő. Azokon a meccseken, azon a szinten akartam játszani, mint ő. Álvaro volt a példaképem, a motivációm. Egy sztárjátékosra sem néztem fel úgy mint őrá, noha kedveltem például Zinedine Zidane vagy Patrick Vieira játékát.

Kétségkívül ő volt a legnagyobb hatással a karrieremre. Amikor el kellett hagynom a családom és a szülővárosom hogy az Athleticben játszhassak, a tárgyalások során az egyetlen kikötésem az volt, hogy a bátyám is velem jöhessen. Az otthonomtól ilyen távol szükségem volt a támogatásra – valakitől aki egyszerre lehet az anyám, az apám, a testvérem és a barátom – egy kicsit minden. Nagy áldozat volt tőle, mert akkoriban a katalóniai Figueras-szal a harmadosztályban játszott. De miattam otthagyta őket és aláírt egy Bilbaohoz közeli klubnál, hogy futballozhasson. Támaszkodhattam rá, átsegített a nehéz időkön. Az elején ő főzött rám, én még egy tükörtojást is képtelen voltam elkészíteni. Az igazat megvallva a segítsége és a támogatása nélkül nem jutottam volna el idáig.

A profi futball sokkal nehezebb volt, mint amihez hozzászoktam. Az első ott töltött évem a csapat legrosszabb szezonjai közé tartozott. Nagyon gyengén játszottunk. Az Athletic addigi történelme során egyszer sem esett ki az első osztályból, de akkor nagy veszélybe kerültünk. Egészen az utolsó két fordulóig kieső helyen voltunk, és csak az utolsó meccsen nyugodhattunk meg. 17 évesként borzasztó volt ezzel a feszültséggel élni, senkinek nem kívánom ezt a stresszt.

A legjobb tanács amit Álvarotól kaptam az volt, hogy sose tekintsek üzletként a futballra.

Azt mondta:

„Ahelyett hogy folyamatosan aggódnál és kérdezgetnéd magadtól hogy „Vajon jól játszottam ma?”, fogalmazd meg másképp a dolgot, és kérdezd azt: „Élveztem ma a játékot?” Ha egy percre megállsz és elgondolkozol ezen, és a válaszod az, hogy „Igen, nagyon élveztem”, akkor az esetek 99,9%-ában jól játszottál. Ha nem élvezted, vagy nem érezted jól magad a pályán, akkor rosszul játszottál.”

Egyszerűnek tűnik, de igaz: futballistaként élveznünk kell a játékot. Vagy különben mi másért csinálnánk? Ezt csináltuk öt évesen a szülővárosomban a barátaimmal amikor „megszöktem” otthonról focizni. Ezt az elvet a mai napig próbálom megtartani. A házimunkát még most sem akarom megcsinálni (az anyámnak ne mondjátok el)! A különbség csak az, hogy most már az Allianz Arenába szökök el.

Ha tanácsot adhatnék a 17 éves önmagamnak, azt mondanám, hogy vigyázzon a szeretteire akik mindig mellette állnak, és élvezze a futballt és az életet. Mert az egész nagyon gyorsan elszalad. Eltöltöttem hat szép évet az Athleticnél, és akkor megkeresett a Bayern München.

Igazából elég komplikált volt a helyzet. Több csapat is érdeklődött, de közben a Bilbao Marcelo Bielsa vezetésével bejutott az Európa Liga és a Copa Del Rey döntőjébe is – de sajnos egyiket se sikerült megnyernünk. Azt mondtam magamnak, hogy így nem mehetek el, maradnom kell, és kupát kell nyernem a csapatnak. De a futballban a dolgok egyik napról a másikra megváltozhatnak. Egyik nap még a világ tetején vagy, aztán egy-két rossz hónap után a kupac alján vagy, és senkinek sem kellesz. Tudtam hogy ez egy kivételes lehetőség a váltásra egy ilyen jó szezon után, és muszáj lesz élnem vele. Ez volt a megfelelő pillanat.

Amikor az Athletic ragaszkodott hozzá hogy kifizessék a 40 millió eurós kivásárlási árat, csak két csapat maradt versenyben. Az egyik angol, a másik német volt. Pénzügyileg hasonlóak voltak az ajánlataik. Ami azt illeti, az angol csapat nagyobb fizetést ajánlott. De amikor a Bayern München felajánlotta hogy költözzek Münchenbe és játsszak náluk… Ó, ember. Hatalmas érzés volt. Nem volt kétséges, Bayern játékos akartam lenni.

Amikor a Bayern München felajánlotta hogy költözzek Münchenbe és játsszak náluk… Ó, ember. Hatalmas érzés volt. - Javi Martinez

Mivel az átigazolást csak augusztus végére sikerült véglegesíteni, nem tudtam elköszönni a csapattársaimtól, és nem volt időm elhozni a holmimat az edzésközpontból a válogatott szünet előtt. És ekkor történt az a bizonyos incidens Lezamában, bár nem volt olyan drámai, ahogy az újságok akkoriban lehozták.

Egy cím, búcsúk és átigazolások - A 2017-es év a Bayern Münchennél

Ez egy eseménydús év volt a Bayern számára: fontos személyi döntések jellemezték a csapatot 2017-ben, de a pályán is történt néhány emlékeztesen szép és tragikus dolog. Itt egy részletes összefoglaló. München - Sportszakmai szempontból nem 2017 a Bayern legsikeresebb éve: a múlt szezon végén csak a bajnokságot sikerült megnyerni.

Felhívtam a klubot, hogy elintézzem hogy odamehessek dél körül, de nemet mondtak. Nem akarták hogy odamenjek mielőtt az edzés véget ér, úgy gondolták nem tenne jót a csapatmorálnak. Ez teljesen rendben van – nem volt ezzel semmi gondom. De a cipőm, a laptopom és a ruháim még ott voltak. Még minden a szekrényemben volt.

A városban voltam aznap, szóval fél tíz körül (de semmiképp sem éjjel 2-kor) odamentem hogy összeszedjem a cuccom. Negyed órán keresztül csöngettem, de nem érkezett válasz. Éppen egy építkezés volt folyamatban, gondolom nem működött a csengő. Felhívtam a menedzsert, de nem vette fel. A Lezamában töltött éveimből tudtam, hogy egy másik helyen is be lehet jutni, az öltözők közelében. Tehát odamentem, és megkértem a biztonsági őrt, Ikert, hogy engedjen be.

„Iker, Iker, kérlek nyisd ki”

– kiabáltam.

Kijött, és beengedett. Összeszedtem a cuccaim, és elmentem.

És hát… ennyi volt az egész. Semmi más nem történt.

Most képzeljétek el mit éreztem, amikor másnap mindenhol azt írták, hogy részegen mentem oda, és verekedtem az őrrel. Madre mia! Valakinek igazán jó fantáziája volt, hogy ilyen jó sztorit hozott össze. Most már csak nevetni tudok rajta. Akkoriban? Egyszerűen ledöbbentett.

Nehéz helyzet. Évekig játszol egy klubnál, mindent beleadsz, amit csak tudsz. Aztán a végén a dolgokat nem mindig a legjobb fényben tüntetik fel. De mindig büszke leszek az Athleticben töltött időmre. Olyan volt, mintha a családom lennének.

Az az érdekes, hogy a Bajorországba költözésem után nem sokkal rájöttem, hogy a Bayern és az Athletic – leszámítva a méretbeli, kulturális és egyéb különbségeket – nagyon is hasonló. Mindkettő nagyon családcentrikus klub. A Bayernnél mindenben segítenek, bármilyen probléma is adódjon. Az egyik első müncheni napomon a klub elküldte nekem a heti programot, de az egész németül volt.

Pánikba estem, mármint „Mit csináltál, Javi?” Egy szót sem tudtam németül. Fogalmam sem volt, hogy mikor hol kéne lennem. De aztán felhívtam valakit a klubtól, és valószínűleg közben kicsit nevetve, de elmondták hova menjek. Szerencsére gyerekkoromban sok feliratos amerikai filmet néztem, így tudtam angolul, akárcsak mindenki más is a klubnál.

Az első hetekben a latin játékosok segítettek beilleszkedni az öltözőben. Claudio Pizarro sokat segített, és ott voltak a brazilok is: Rafinha, Dante, és Luis Gustavo. Nélkülük sokkal nehezebb lett volna alkalmazkodni.

Már mindent tudtam Arjen Robbenről és Franck Ribéryről mielőtt megérkeztem, de David Alaba lepett meg leginkább. Amikor 2012-ben idejöttem még nem volt az a sztár, mint ma. Nem hallottam róla túl sokat. Emlékszem az első edzésemre vele, lenyűgözött az ereje és a tudása. Rajta lepődtem meg leginkább. Már akkor megmondtam volna, hogy nagy része lesz a sikereinkben.

Az első müncheni szezonomban elhódítottuk azt a gyönyörűséges európai kupát. Nehéz szavakba önteni az örömöt, amit a Bajnokok Ligája megnyerése jelent. Ez az oka annak hogy idejöttem, és a motiváció mindannyiunk számára. Most hogy Jupp Heynckes visszatért jól érzem magam, érzem hogy fontos vagyok a csapatnak. Élvezem hogy a középpályán játszhatok, és biztos vagyok benne, hogy a játékommal segítem a csapatot. Mindenki remekül érzi magát, jó formában vagyunk. De nem szabad elszállnunk, hanem folytatnunk kell a kemény munkát, mert a dolgok gyorsan változhatnak. Csak egy pár hete volt, hogy 3-0-ás vereséget szenvedtünk Párizsban. Amikor valami ilyesmi történik, fontos hogy higgadtak maradjunk, és higgyünk a képességeinkben (és talán egy pár napig ne olvassunk újságot).

A minőség megvan, ezt mind tudjuk – nem lehet csak úgy elveszteni. Csak keményebben kell dolgozni, és küzdeni kell. Nem őrültünk meg vagy akadtunk ki. Az edzésre koncentráltunk, rendet raktunk a fejünkben, ennyi volt az egész. Tudtam, hogy újra formába fogunk lendülni. A müncheni 3-1-es győzelmünk a PSG ellen igazolta a kemény munkánkat, de máris itt van az új kihívás, hogy megfelelően felkészüljünk áprilisra és májusra – akkorra, amikor tényleg jól együtt kell lenni csapatként. Újra a kezünkben akarjuk tartani a Bajnokok Ligája trófeáját. Elmondhatatlan érzés.

Ahogy mondtam, az idő gyorsan telik. Nehéz elhinnem, hogy már öt éve Münchenben élek. Amikor egy szép napon az unokáim rákeresnek a nevemre a google-ön, talán 40 vagy 50 év múlva, mit tudnak majd meg rólam? Talán elolvassák a nevetséges cikkeket a nagyapjukról, Bilbao banditájáról. Tulajdonképpen az elég vicces lenne. Ha rajtam múlna, azt szeretném ha azt olvasnák, hogy Javi Martínez szorgalmas volt, keményen dolgozott, mindig mindent beleadott, bármivel is találta magát szemben. De mindezek felett minden lehetséges dolgot megtett hogy jó futballista legyen, és büszkévé tegye a szüleit és a bátyját.

Talán elolvashatják hogy a nagypapa kétszeres, vagy akár háromszoros BL győztes. Ez elég jó teljesítmény lenne egy navarrai kölyöktől.

Nem tudom mit tartogat a jövő, de most kérlek bocsássatok meg nekem. Nagyon fontos dolgom van az "iskolában"... :-) 

Forrás : https://www.theplayerstribune.com/

Szavazás! Minden jó, ha jó a vége?

Milyennek ítéled meg az FC Bayern München 2017-es évét? Kiemelkedő? Összességében sikeres? Vagy inkább - mindent összevéve - kudarcos esztendőt zárt imádott csapatunk? Mondd el a véleményed: Hogyan értékeled az FC Bayern München 2017-es évét?

https://bayern.blogstar.hu/./pages/bayern/contents/blog/46320/pics/lead_800x600.jpg
BAYERN HÍREK,Interjúk, nyilatkozatok,javi martinez
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?