Mario Gomez : A pillanat, amikor súlytalanná válsz

Kékesi Veronika

Apám mindig elmesél egy bizonyos történetet a legelső futballmeccsemről. Négy éves voltam, és nem igazán tudtam, mit csinálok. Csak annyi volt világos, hogy a lábamnál a labda, és gólt akarok lőni.

Szóval elkezdtem cselezni a pályán, és a csapattársaim a nevemet kezdték kiabálni:

„Mario! Mario! Mario!

Feljebb vittem a labdát a pályán.

„Marioooooo!”

Mi van velük? Miért akarják, hogy passzoljak? Egyik védő sem akart elém állni. Tiszta utam volt a célhoz.

„Mario!” Mostanra már a szüleim is a nevemet kiabálták. „Rossz irányba mész! Mario, neeeeee!”

Nem értettem, hogy csak egy helyes irány létezik. Csak a kaput láttam magam előtt, és be akartam rúgni a labdát. Én magam nem emlékszem erre a történetre, szóval pusztán az apám szavait ismétlem. De van két dolog, amit ma már tudok. Az egyik, hogy amikor lábhoz kapom a labdát, csak arra vágyom, hogy berúgjam a hálóba.

És a második? Nos, hajlamos vagyok a dolgokat a magam módján csinálni. Különösen, ha a futballról van szó. Mindannyian hallottatok történetet fiatal fiúkról, akik futballozás közben arról álmodoznak, hogy egyszer profivá válhatnak. Ez mindig ugyanúgy kezdődik: másra nem jut időd. Csak a labdát akarod rúgni. Nem számít, mennyire késő vagy hideg van. Én sem voltam különb. Minden nap, amikor hazaértem az iskolából, a sarokba hajítottam a táskámat, és szóltam az anyukámnak:

„Anyu, kimegyek focizni!”

Várj, várj, várj!” mondta. „Előbb enned kell valamit. És először fejezd be a leckédet!”

De a hátsó ajtó ekkorra már bezárult, és én a kertünkben voltam. Az idő nagy részében az unokaöcsém is csatlakozott hozzám, de ha más dolga akadt, bezártam a garázst, és órákig csak az ajtónak rugdostam a labdát. Ezer és ezer rúgás a bal lábammal, aztán a jobbal. Ez volt mindig a fő eszközöm, még fiatalon is, hogy mindkét lábammal tudok játszani. Bent a házban a szüleim azt hallgatták, hogy a labda nekicsapódik a garázsajtónak:

Bumm, bumm, bumm!

De sosem mondták, hogy hagyjam abba, és nem is gyakoroltak rám nyomást, hogy profi futballistává váljak. Csak látták rajtam, hogy milyen boldoggá tesz a játék. Tehát bármikor összetörtem egy virágcserepet vagy betörtem az ablakot, az apám csalódott arccal jött ki:

„Gyerünk, Mario” mondta. „Hová céloztál? Ennél te jobban tudsz lőni!”

De sosem vette el a labdát. Nézzétek, az apám Spanyolországból származik, tehát ő is ugyanúgy szerette a futballt. Nem tudott volna kevésbé törődni a növényekkel, és néha még ki is jött, hogy együtt rugdossuk a labdát. Kivéve vasárnap este hatkor. Akkor a tévé előtt ült, és nézte a heti futballhíreket. Nem szerettem tévén futballt nézni. Mindig unalmasnak találtam. Miért ülnél a képernyő előtt, amikor ki is mehetsz, és igaziból játszhatsz?

„Papi, gyere ki!” mondtam a karját rángatva. „Játsszunk!”

Egyik este, hét vagy nyolc lehettem, végül megunta. Ahelyett, hogy elhessegetett volna, leültetett maga mellé.

„Szeretném, ha látnád ezt, Mario. Csak nézd.”

„Neeem! Ez unalmas!”

Apu a tévére mutatott:

„Nézd! Ott! Most!”

Amikor felnéztem, az Eintracht Frankfurt egyik játékosa volt a képernyőn. Körbecselezte a másik csapat kapusát, aztán a védőt, aztán egy másik védőt – csak játszott velük –, amíg könnyedén bepöckölte a labdát a hálóba.

„Húúúúú,” mondtam. „Mit csinált most?”

„Látod? Ez Jay-Jay Okocha. És nincs még egy olyan, mint ő.”

Attól a pillanattól fogva arról álmodoztam, hogy úgy fogok játszani, mint Jay-Jay. Ő volt a bálványom. Ahogy a labdát vezette – olyan volt, akár egy művész. Olyanokat művelt a labdával, amit el sem tudtam képzelni. És miután láttam azt a cselezést és azt a gólt, én is az apámmal együtt néztem az összefoglalót vasárnaponként. Még meccseket is kezdtem nézni vele. Többnyire Spanyolország első osztályú bajnokságát, a La Ligát, és egyik meccs sem volt fontosabb a meccsnél – az El Clásicónál. Bármikor is csapott össze a Real Madrid a Barcelonával, az összes nagybátyám és unokatestvérem összegyűlt az otthonunkban. Raúl mezei töltötték meg a nappalinkat, emellett kiabálás és rigmusok végig a kilencven percig. A családom tagjai mindannyian a Real Madrid rajongói voltak, és amikor futballról volt szó,senki sem mondhatta meg, hogy mit tegyek. Szóval én a Barcelonának szurkoltam. Egyrészt azért, hogy különbözzek, másrészt azért, mert szerettem nézni a brazil játékosokat: Ronaldinho, Rivaldo és a legnagyobb kedvencem, Romário. Úgy hangzott a neve, mint a sajátom, és fiatal srácként ez elég is volt. De leginkább, csodáltam a könnyedséget, amivel Romário a vonalon belül mozgott – nagyon fürge volt – és ahogy képes volt helyet csinálni magának.

Romário akartam lenni. De ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy nem lehetek olyan játékos, amilyen szerettem volna lenni. Nagyobb és erősebb voltam a fiúk többségénél, szóval több lettem egy szimpla csatárnál a pályán. Néhány fiúnak a cselezéshez volt tehetsége, de nekem inkább a gólrúgáshoz. Mindegy hogy bal vagy jobb lábbal, esetleg a fejemmel, ebben voltam igazán jó. De ellentétben a többi fiúval, sosem gondoltam komolyan, hogy profi játékos lehetek.

Ez csak… megtörtént. Lépésről lépésre. Jobbá váltam, és a következő legjobb csapatban játszottam, aztán a következőben, aztán a következőben… Egyik évben, amikor 13 körül voltam, a Stuttgart megkeresett engem és az apámat, hogy csatlakoznék-e a klubhoz. Az egyik legsikeresebb akadémiába járni a legtöbb fiatal focista álma volt, de én közel szerettem volna maradni az otthonomhoz, a barátaimhoz és a családomhoz. Úgy éreztem, ez még nem a megfelelő idő nekem a távozásra. Be akartam fejezni az iskolát a szülővárosomban. Sosem volt tervem. Sosem gondolkodtam azon, hogy ezt vagy azt kell tennem, hogy profiként játszhassak.

Néhány évvel később, miután a helyi csapatommal 7–0-ra veszítettünk a Stuttgart ellen, a menedzser még egyszer megkeresett – ezúttal mosolyogva:

„Még most sem tudunk meggyőzni, hogy gyere?”

Rájöttem, számít, hol játszom, tehát végül a csatlakozás mellett döntöttem. A Stuttgart erősebb klub volt, és több lehetőséget kínált. Készen álltam, hogy új szinten játszhassak. Manapság az akadémiák sokban különböznek a régiektől. Ma már csak a futballról szól, de amikor én oda jártam, valamivel több szabadidőnk maradt. Lehetőségem nyílt saját lakásban élni, és megtanultam magamról gondoskodni – nemcsak focistaként, de fiatalemberként is. Hamarosan megtanultam, mit jelent férfinak lenni a pályán is. Miután jól teljesítettem a kiscsapattal, a Stuttgart második csapatába helyeztek, aztán végül a felnőtt csapatba.

Az edzőnk kemény fickó volt – sokat kellett gyakorolnunk és futnunk. Egyik nap odajött hozzám, és azt mondta, hogy a Bajnokok Ligájában fogok játszani a Chelsea elleni meccsen. Mindössze tizennyolc éves voltam, és tíz percig egy pályán játszhattam Frank Lamparddal. Az első labdaérintésem Marcel Desally ellen történt.

Hihetetlen!, gondoltam. Többé nem vagyok gyerek.

De még hosszú út állt előttem. Sok kell ahhoz, hogy valaki csatárrá váljon. Az első olyan edzőm, aki igazán nagy hatással bírt a karrieremre, az Giovanni Trappattoni volt. Amikor a Stuttgarthoz jött, egy szót sem szólt hozzánk, a fiatalabbakhoz. Egyetlen szót sem. Barátságos volt, de mindössze egy „jó reggelt”, vagy miután befejeztük az edzést, egy „jó éjt” hagyta el a száját. Így teltek a hetek. Semmi. Egy mosoly sem. Még egy felfelé fordított hüvelykujj sem.

Aztán körülbelül négy héttel az érkezése után Giovanni megkért, hogy menjek az irodájába az edzés után. Fogalmam sem volt, hogy mit szeretne mondani.

„Figyelj, Mario”, mondta, „Hetek óta figyellek már, és igazán lenyűgöztél, de azt hiszem, még van min dolgoznunk. És ha sikerül helyretenni a dolgokat, te leszel a német válogatott következő csatára.”

Aztán több hétnyi némaság után Giovanni néhány mondattal lerombolta, amit játékosként magamról hittem. Attól a naptól fogva minden edzés után velem és néhány fiatal játékossal maradt, csak hogy dolgozzunk azokon, amikről beszéltünk. Giovanni volt az első ember, aki miatt profi futballistának éreztem magam. Bár ő néhány hónappal később otthagyta Stuttgartot, mély benyomást tett rám. A szezon utolsó heteiben, és az azt követőben megtettem a lépést – ahogy a csapat is. A Stuttgart megnyerte a Bundesligát, és felkérést kaptam a német válogatott csapatától, ahogy Giovanni megmondta.

Aztán kaptam egy telefonhívást. Hazafelé vezettem az autómmal, és egy ismeretlen számot láttam a mobil kijelzőjén, tehát lehúzódtam az útról, és válaszoltam.

„Hello, Mario!”, mondta a hang. „A Kicker magazin riportere vagyok, és azt szeretném önnel tudatni, hogy megválasztották a 2007-es év német futballistájának.”

Ledöbbentem. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak.

Őszintén szólva a legfontosabb dolog számomra az volt, hogy a Stuttgart ismét elnyerte a bajnoki címet, miután évekig ötödik vagy hatodik helyeken végzett a ligában. Én is kivettem a részemet a sikerből. A díj, nos, az irányította rám a figyelmet. Úgy éreztem, hogy végre megérkeztem, mint profi futballjátékos. Aztán elég gyorsan rájöttem, hogy ez nagy nyomással és elvárásokkal jár – és mindkettő felerősödött 2009-ben, amikor a Bayern München, a legnagyobb klub a Bundesligában megvett – tényleg, az egyik legnagyobb klub a világon – az akkori rekord összegért.

Amikor bekerültem a Bayernbe, mindenkinek meg akartam mutatni, mit tudok. De valójában nem úgy indult, ahogyan szerettem volna. Megtanultam, hogy nem minden menedzser egyforma. Ahogy a klubok sem. Nem illettem a formációba, és nem vettem biztosra, hogy valaha is felkelhetek-e a kispadról. Ha őszinte akarok lenni, párszor én magam kértem a távozásomat. De a klub elnöke azt mondta, várjam ki a soromat.

„Eljön a te időd is”, mondta.

Ez idő alatt dühösen és frusztráltan edzettem. A futball öröme elmúlt. Életemben először nem tett boldoggá. De a futball egy őrült sport. Bárki, aki nézi a játékokat, tudja, hogy csak egy pillanat kell – jókor kell lenni a jó helyen –, ami megváltoztat mindent. Ez a pályán kívül is igaz. A rossz kezdés után a menedzser változtatást akart. Egy nap Louis Van Gaal odajött hozzám:

„Megkapod a lehetőséget”, mondta mosolyogva. „Rajtad áll, hogy élsz-e vele, vagy sem.”

Ennyi volt. Ennyit mondott csak. Újra játszhattam. Hamarosan megtaláltam a helyem a pályán, és ezzel együtt a magabiztosságomat is.

A következő szezonban a top góllövő lettem a ligában. De a díjaknál is fontosabb, az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti a játékost – különösen a csatárt – a pályán kívül: a bizalom az edződben. A második szezonunk végén Van Gaal ismét odajött hozzám:

„Tudod, mi történt közöttünk, de mindig őszinte vagyok, és csak azt mondom, amit gondolok”, közölte. „De te nemcsak gólt lősz, de megteszel mindent, amit elvárok egy csatártól.

Az ’engedjem játszani, vagy sem?’ kérdést nem kell többé feltennem.

Ez volt a karrierem egyik legnagyobb győzelme. Egy éven belül teljesen megváltoztattam Van Gaal véleményét magamról, mint játékosról. De ami még fontosabb, a nehéz időkben megtanultam, hogy kell ezeket az időszakokat átvészelni. Tudod, csatárként néha sok panaszt hallunk a rajongóktól és az újságíróktól, talán többet, mint bármely más játékos. Ha kihagyod, te vagy a rosszfiú. De a számomra ez nem igazságtalan, csak a játék része. Csatárként játszani a világ legjobb munkája – mert a másik oldalról nézve, ha berúgsz egy gólt a kilencvenedik percben, mindenki téged dicsőít. Ezt a pillanatot hajtom minden héten, amikor a pályára lépek.

Számomra minden a vonalon belül történik. Sosem leszek olyan csatár, aki körbeviszi a labdát a pályán, át a védőkön. Sosem leszek Jay-Jay vagy Romário. Ehelyett maradok a vonalon belül, és várok a soromra.

A megfelelő helyen. A megfelelő időben.

Németországban azt mondjuk, egy csatár esetében az a legfontosabb, hogy ki tudja szimatolni, honnan érkezik majd a labda. És Németországban szerencsések is vagyunk, mert nálunk van az egyik ilyen ember, akinek ehhez a leginkább megvan a tehetsége: Thomas Müller. Mindig tudja, honnan jön a labda. Csak nézd őt, ahogy szalad, és a labda pont a lábánál landol. Szeretném azt hinni, hogy nekem is megvan ez a tehetségem. A legnehezebb dolog látni, hogy mi járhat a középpályások fejében: Mit csinál? Mire gondol?

Szintén megpróbálod kitalálni, milyen az ellenfeled védelme. Néha olyan kapussal kerülsz szembe, mint Casillas – a „büntetőgyilkos”, ahogy egymás között emlegetjük. Máskor ott van az a védő kilencven percig, aki egyszerűen tönkretesz. Az a bizonyos, aki mindig a fejedben jár majd.

Nemanja Vidić.

Nem hiszem, hogy valaha is el fogom felejteni a játékot ellene, amikor a legjobbját nyújtotta a Manchester Unitedben, vagy amikor Németország és Szerbia csapott össze. A kilencven perc alatt tönkretett engem. Máig nem értem, hogy egy 189 centi magas, közel 90 kilós szerb hogy tudott mindenütt ott lenni.

Úgy tűnt, bárhová is megyek, ő mindenütt ott várt engem. Jobbra fordultam, ott volt. Balra fordultam, máris elvágta az utam. És ha sikerült is elé kerülnöm, egy másodperccel később felpillantva láttam, hogy már megint előttem van, és blokkolja a lövésemet. De te csak vársz a pillanatra, amikor a labda begurul eléd, és ugyanolyan gyorsan elhagyja a lábadat. És abban a pillanatban tudod, hogy be fog menni. Csatárként a munkád része, hogy felejts.

Amikor egy Vidićhez hasonló ember kipécéz, és ez a gyötrelem már 89 perce tart, el kell felejtened mindent. Elfelejtened a 89 percet. Mert a 90. percben lehet, hogy megkapod az esélyt.

Ebben elég jó voltam a pályafutásom során. Kivéve azt az egyetlen játékot, amit nem tudok elfelejteni. Még a mai napig sem tudom pontosan körülírni a 2012-es Bajnokok Ligája döntőt a Chelsea ellen, és hogy ez mekkora veszteség a számomra. Minden belém égett azon a meccsen, még az időjárás is. Gyönyörű nap volt – mintha nekünk készült volna. Mi uraltuk az egész meccset. Ha őszinte akarok lenni, talán nem mi vagyunk a világ legjobb játékosai, de nem tudnak megállítani. Legfőképp Münchenben, a rajongóink előtt, a saját pályánkon. Miénk volt a játék. Mi uraltuk a meccs nagy részét, de az eredmény döntetlen volt 0–0-val egészen a 83. percig. Aztán Thomas Müller gólja végre előnyhöz juttatott minket. Aztán, amikor már csak két perc volt hátra, Didier Drogba befejelte a labdát a kapunkba. Nem tudtunk visszavágni, és végül büntetőkkel kikaptunk 4–3-ra. Ez maradt azóta is a pályafutásom legszomorúbb napja.

A rengeteg erőfeszítésünk után nehéz volt feldolgozni, hogy nem mi emeltük a magasba a trófeát. Még mindig nehéz. Egy ilyen játék sokat kivesz belőled, szóval a következő szezonban – még ha a Bayern a legelső alkalommal megnyerte mindhárom trófeát, tudtam, hogy itt az ideje váltani. 2012 nyarán túlestem egy bokaműtéten, és beletelt egy kis időbe, hogy visszatérhessek a csapatba. De miután visszatértem, Mario Mandžukićcsal osztottam meg a pozíciómat. Valójában abban a szezonban ő volt az egyik legjobb góllövő a Bundesligában. És azt hiszem, ezért voltunk annyira sikeresek abban az évben – mert mindent beleadtunk a csapatért. De miután átmentem a Stuttgartból a Bayernbe, rájöttem, mit jelent csatárnak lenni ezen a szinten. És ez elég kemény egy Bayernhez hasonló klubban. 100%-ot kell nyújtanod minden nap. A tétek és az elvárások egyre emelkednek. És hiába volt lehetőségem Európa legjobb klubjaiban játszani, szerettem volna kicsit hátrébb lépni, és átgondolni, mit szeretnék valójában a pályafutásomban – és ezzel együtt az életemben.

Sosem voltak olyan nagy álmaim, hogy profi focista legyek, vagy a klub sztárja. És miután megnyertem a kupameccseket és a Bajnokok Ligája trófeát, valamint miután szembenéztem az összes ezzel járó elvárással, úgy döntöttem, kipróbálok valami mást is. Olaszországba mentem, hogy a Fiorentinában játsszak.

Az élet Olaszországban tökéletes volt, a dolce vita, ahogy ők nevezik. De miután megsérült a térdem, öt hónapra kidőltem. Az emberek elkezdték megkérdőjelezni, miért hagytam ott Németországot.

Csak nyaralni jött ide. Valójában nem is akar többet játszani.

Ismét ott találtam magam a kétségek és az elvárások kereszttüzében. De amikor végre visszatértem, és gólt rúgtam a Juventus ellen – a szezon legfontosabb meccsén –, elfogott az érzés, a pillanat varázsa, amikor a labda elhagyja a lábadat, és te csak tudod… A Firenzében eltöltött év után, a szezont lerövidítő második sérülésemet követően tudtam, hogy ismét másra van szükségem. Szeretem Olaszországot – az embereket, az országot,minden gyönyörű. Sosem fogom megbánni, hogy odamentem, de azt hiszem, a játékom megsínylette ezt az időt. Lazult az elszántságom és az összpontosításom.

Mindet el akartam felejteni. Szóval átmentem Törökországba.

Egyvalamit megtanultam a török szurkolókról: csak a csapatukért léteznek. Minden héten a klubjukért élnek. Ez volt a leghihetetlenebb tapasztalat, ott lenni és előttük játszani. De ismét, az emberek megkérdőjelezték, miért is mentem oda. Amikor a Beşiktaşban játszottam, esélyt láttam az EB-re, talán még egy bajnoki címre is. Sokan a pályafutásom végét jósolták, de kiderült, hogy csak egy repülőrajtra volt szükségem. Azt hiszem, az életed hatással van a játékodra, és az isztambuli élet megadta nekem ezt a lökést. Magamba szívtam az energiát, és azon a napon, amikor megnyertük a ligát, végre ismét boldoggá tett, hogy futballozhatok. Ott voltam a liga legjobb góllövői között, és a Beşiktaş hét év óta először megnyerte a bajnokságot.

Mialatt mindig is arra vágytam, hogy megtapasztaljam a különböző kultúrákat, a Törökországi tartózkodásom miatt messze kerültem a Németországban lakó családomtól. Mindig felhívtam a szüleimet, hogy jól vagyok – annak ellenére, hogy mindig olvasták a híreket – de biztosra veszem, hogy ezzel nem oszlattam el az aggodalmaikat.

Ideje volt hazatérni.

Azt hiszem, sok ember elgondolkodik azon, miért hoztam ezeket a döntéseket. De ez nem csak a futballról szólt. Megtanultam azt is, hogyan tudok a pályán kívül élni. Nagyon sokáig az határozott meg engem, hogy hány gólt rúgtam. Sosem volt esélyem csak leülni, és megkérdezni magamtól, mit is szeretnék valójában. Nem mondhatnám, hogy bármit is megbántam, még a Fiorentinában töltött időt sem, amit a legtöbben kudarcként tartanak számon. Mert az egy dolog, hogy szakmailag a Fiorentina talán a pályafutásom legrosszabb éve volt. De a pályán kívül pontosan erre volt szükségem. A sok év alatt, amíg profi játékos voltam, azt hiszem, elfelejtettem, miért is akartam futballozni, és miért tett ez engem boldoggá.

Olaszországban otthon ültem a feleségemmel Firenzében, és néztük, ahogy Németország megnyeri a 2014-es VB-t. Fiatal játékosként a nemzeti kötelesség mindig… puszta kötelességnek tűnt. Ez mindig bennem volt, ez volt a normális, a munka része. Különlegesnek kellett volna lennie, de én sosem tekintettem így rá.

Akkor megláttam, hogy a fiúk Brazíliában magasra emelik a trófeát. Nem voltam ott a sérülésem miatt. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy többé nem akarok kihagyni egy ilyen pillanatot. Olaszországban meghoztam egy döntést – ami tényleg a megoldáshoz vezetett. Azt mondtam magamnak, hogy nem akarom, hogy így érjen véget. Újra az országomért kell játszanom. Arra összpontosítottam, hogy újra egészséges és fitt legyek a 2016-os EB-re.

Sok ember nem hitte, hogy bejutok a csapatba, de bebizonyítottam nekik, hogy tévednek. Elkezdtem a versenyt, és két gólt is rúgtam. Sokszor viseltem már a német mezt, de ezúttal kicsit más volt. Egyike voltam a legidősebbeknek a csapatban. Megpróbáltam a báty szerepét játszani, mint Kevin Kurányi és Miroslav Klose tette velem. Emlékszem az első meccsemre, és igazán felnézek ezekre a srácokra.

Mindennél jobban szeretnék benne lenni a csapatban a 2018-as oroszországi VB-n. Jelenleg minden pillanat, amit Németországért a pályán töltök, különleges a számomra. Azt hiszem, sokan leírják a hozzám hasonló csatárokat, akik mindig a vonalon belül vannak. Úgy értem, gyerekként még én is olyan akartam lenni, mint Romário.A futball mindig változik, a klubok olyan csatárokat szeretnének, akik kisebbek és gyorsabban mozognak. Én tudok ezzel élni. Az emberek nyugodtan mondhatják:

„Ó, te nem fogsz három-négy évnél többet játszani”, hiszen noha a futball mindig változik, egyvalami, úgy tűnik, sosem – szükség van olyan játékosra, aki a jó időben van a jó helyen, és a hálóba rúgja a labdát, még ha nem is olyan könnyed eleganciával, mint Romário.

Sok klubban játszottam, sok menedzserem volt, és túl vagyok jó pár hullámhegyen és -völgyön. De egyvalami nem változott. Amit egy berúgott gól után érzek. Nem számít, hol játszom, és hány éves vagyok, ez az a pillanat, amire 20 évig készültem. Ez az a pillanat, amit hétről hétre várok.

Bárcsak le tudnám írni. Azt kívánom, mindenki tapasztalja meg, csak egyszer. Csak az dobogtatta meg ennél is jobban a szívemet, amikor tavaly megnősültem. Gólt rúgni az érzések tűzijátéka. Hirtelen ott van, és bumm! Mielőtt belerúgsz a labdába, 200 kilósnak érzed magad. Aztán a labda elhagyja a lábadat, végigszántja a levegőt, és kiszakítja a hálót. És abban a pillanatban súlytalanná válsz.

Mario Gómez

Forrás : http://www.theplayerstribune.com/

http://bayern.blogstar.hu/./pages/bayern/contents/blog/34893/pics/lead_800x600.jpg
BAYERN HÍREK,mario gomez
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?